A döntés

Olvasási idő: kb. 6 perc

Sziasztok!

Hogy vagytok? Éppen egy hét maradt már csak karácsonyig, aminek én nagyon örülök, ráadásul közben tegnap óta szabadságon is vagyok, úgyhogy teljes a boldogságom. A mai és a következő napot még Pesten töltöm, úgyhogy végre nyugodtan olvashatok, nézhetek karácsonyi filmeket egy finom kávé társaságában, elkezdődött tehát valóban az év legszebb időszaka számomra. 

Így történt, hogy ma teljesen nyugodt körülmények között be tudtam fejezni Edith Eva Eger A döntés című életrajzi írását, és arra gondoltam, írok is róla egy bejegyzést, amíg friss róla az élményem. Persze igazából amióta elkezdtem, folyamatosan ott motoszkálnak róla a gondolatok a fejemben, lépten-nyomon mesélek róla valakinek, annyira nagy hatással vannak rám a gondolatai, és persze maga a szerző is. Az olvasási időm jóval több nap, mint amennyi idő alatt el lehetne olvasni, de én szándékosan hagytam rá időt, jó volt egy-egy részt kicsit hagyni leülepedni magamban, vagy kicsit újraolvasni, átgondolni. 

A könyvről röviden:

A könyv eredetileg 2017-ben jelent meg angolul, The Choice címmel, és még ugyanabban az évben a fordítása is megjelent itthon, a Libri Kiadói Csoport gondozásában. A magyar származású szerzőnő, aki immár 93 éves, mostmár klinikai pszichológusként meséli a túlélése és gyógyulása történetét. A táncosnak készülő, tehetséges és szorgalmas zsidó lányt és családját 1944-ben deportálták az Auschwitzi haláltáborba, Dicu ekkor 16 éves volt. Egy évet töltöttek nővérével megdöbbentően kegyetlen és borzalmas körülmények között, szüleiket még a megérkezésük napján gázkamrába küldték. A két lány csodával határos módon élte túl a szörnyűségeket. Ez a fantasztikus nő ebben a szívszorító és mégis lélekemelő írásában arról mesél, hogyan tudott a történtek után meggyógyulni, megbékélni és megbocsátani, ezáltal pedig azzá válni, aki segíteni és adni tud az embereknek: általa lehetőséget kapunk változni és változtatni, megismerni és elfogadni magunkat és a világot olyannak, amilyen. 

A könyv fülszövege a kiadó oldalán és a Molyos adatlapján olvasható.

Hogy találtam rá:

Először tavaly hallottam a könyvről, a volt főnököm ajánlotta nekem, de a témáját elolvasva úgy éreztem, lelkileg túlságosan megterhelő lenne, így maradt a várólistán. Most azonban a decemberi NIOK téma kapcsán ismét előtérbe került, ráadásul egy kedves molytársam is írta, hogy érdemes elkezdeni, így végül ez lett az idei tél egyik első olvasmánya. Mint már többször írtam, hiszek benne, hogy a könyvek akkor találnak ránk, amikor eljön az idejük, ezúttal is így történt, nagy szükségem volt most A döntésre, ezért köszönöm, hogy kiválasztott magának ebben a nehéz időszakban. 

Milyen érzéseket váltott ki belőlem:

Talán most először ezt lesz a legnehezebb megválaszolni, ugyanis túl sok érzelem kavarog bennem. 

Elborzadtam, mikor a szerző arról írt, hogyan élte meg a koncentrációs tábor légkörét, az érzést, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Felidéztem a régi történelemórákat, amikor erről tanultunk, és csak legyintettem, hogy ez már rég elmúlt. Vajon miért nem jutott eszembe akkor, hogy még mindig vannak családok, akik számára valójában sosem válik igazán múlttá, mert beleszövődik az életük, a leszármazottaik jelenébe is? Ijesztő, mennyi gyűlölet van most is a világban, hány és hány ember szenved a kirekesztettség, a rasszizmus, a háborúskodás miatt. 

Gyászoltam vele, mikor arról írt, hány millió áldozatot követelt ez az értelmetlen gyűlölködés, és nem csak azokra gondolok, akik valóban meghaltak, hanem azokra is, akik túlélték ugyan, de életük kettétört. Meg aztán eszembe jutottak azok is, akik valami segítség vagy csoda folytán otthonukban átvészelték ugyan ezt a szörnyűséget, de állandó rettegésben éltek, megbélyegezte őket a kimondott és ki nem mondott ítélet is, sokukban talán még most is ott él elevenen a félelem, megrémíti őket az, ami történhetett volna.

Sírtam, mert fáj, ami vele történt, közben pedig azért is folytak a könnyeim, mert meghatódtam, amiért ilyen nagyszerű hősök élnek köztünk, akik ilyen traumák után is képesek felkelni, meggyógyulni és példát mutatni nekünk. 

Aztán a végefelé, amikor az egyik páciense és a saját megbocsátási folyamatáról ír, ott eszembe jutottak a saját, feldolgozatlan traumáim. Ennek kapcsán pedig örültem, mert végre megértettem valamit, amit eddig soha nem sikerült. Persze a végén ismét sírtam, de örömkönnyeket, mert a lezárása annyira megható és szép egyszerre. Az biztos, hogy jó ideig nem fogom és nem is szeretném elfelejteni, hogy milyen érzéseket éltem át olvasás közben. 

Mit tanultam a könyvből:

Rengeteg értékes gondolat szerepel a könyvben, például megtanít arra, hogyan fejezzük ki az érzéseinket, hogy ezáltal visszavegyük az életünk irányítását, ahelyett, hogy hagynánk a megfelelési kényszert eluralkodni magunkban. Aztán segít abban, hogy megértsük, a kapcsolataink akkor és csak akkor lehetnek teljesek és jól működőek, ha elfogadjuk önmagunkat és azt, hogy van, amit tudunk irányítani, de sok mindent nem tudunk befolyásolni, és ha mégis meg akarjuk tenni, csak magunknak ártunk vele.

A legfontosabb, a sok egyében kívül, nekem most mégis a megbocsátásról szóló lecke. Egy kirekesztő, lelkileg bántalmazó osztályközösségbe kerültem az általános iskola hatodik osztályától. Akkoriban találkoztam először a halál és a gyász fogalmaival szemtől szemben, elvesztettem szeretett nagyapámat és az egyik kedves barátnőmet, majd a kedvenc tanárnőmet is. Sérült, magába forduló lettem, új osztályom pedig kihasználta gyengeségemet, gúnyolódás, rosszindulat céltáblája lettem, aki magától nem viselkedett volna velem így, azt is sodorta az összetartozás érzése, nem akart a hangadókkal konfliktust, egyszerűbb volt az ő oldalukon maradni. Azt hiszem, kisebb nagyobb szünetekkel, de azóta is magamban hordozom a haragot, ami az értéktelenség érzésével társul, hogy valami nincs rendben velem, hogy megérdemlem, ha elhagynak, kiközösítenek, nem fogadnak el. Eddig azt gondoltam, meg kell bocsátanom azoknak az embereknek, amiért ezt tették velem, de most megtanultam, hogy annak a részemnek kell megbocsátanom, amely áldozattá vált, és többé nem szabad magamat hibáztatnom azért, ami történt. 

Ezeket a változásokat persze nem lehet gyorsan elérni, de azt mondják, sokszor már az is hatalmas előrelépés, ha ez ember rájön, min kell változtatni. 

Kinek ajánlom:

Bárkinek. Ezúttal tényleg bárkinek. Nagyon kevés igazán boldog embert ismerek, és ahhoz, hogy elinduljunk a valódi öröm és lelki szabadság útján, azt hiszem, remek kezdet lehet ez a könyv. Edith Eva Eger optimizmusa, életszeretete és közben szerénysége és finom humorérzéke akármelyikünknek példaértékű lehet, mert ő valaki, aki a történetén keresztül megért minket, és biztat, hogy érdemes megélni az életet teljes valójában, még az olyan kilátástalan időkben is, mint a mostani.

Milyen zenét hallgattam olvasás (és írás) közben:

    ♪ Beethoven: 3. (Esz-dúr) szimfónia (op. 55.) „Eroica”

    ♪ Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia (op. 92.)

Ami a zeneválasztást illeti, ismét nem véletlen. Beethoven engem mindig megnyugtat, bár legtöbbször ömlenek a könnyeim, miközben hallgatom, de egyúttal felszínre hozza bennem az összes érzelmet, márpedig a könyvből azt is megtudjuk, milyen fontos, hogy ne nyomjuk el magunkban az érzéseket, amiket éppen megélünk. 

Végül pedig tőle is idézek:

„Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.”

Köszönöm, ha olvastál, ezúttal kicsit bővebben írtam, mint szoktam, úgyhogy ha eljutottál idáig, külön köszönöm a kitartásodat. Szokás szerint nagyon örülök, ha valamilyen formában itthagyod a véleményed is.

Szép napokat kívánok, vigyázzatok magatokra!

Kriszti